Főhősnője Karin, aki imádja a történeteket meséli és hallgatni, melyekben realitás és irrealitás, szürrealitás elegyedik, időbe előre és hátra haladva, négy generációt életét felölelve családjából.

Karin a hazugságokat sem veti meg, ahogy az alkoholt sem. Utóbbit közeli hozzátartozói is rendszeresen fogyasztják, öngyógyító céllal, mindemellett a pszichopatológia szűkebb-tágabb egyéb tartományait megtestesíti mindannyi. Legalábbis ahogy a főszereplő megéli a valóságot, túlzásaival,akár elhallgatásaival együtt. 

Már a keretet adó bevezető után közvetlen ömleni kezd a tömény kapcsolati szinten is megnyilvánuló diszfunkcionalitás. Én néhány oldal után hetekre abba is hagytam a könyv olvasását, mert valami jól strukturált, szellős olvasnivalóra vágytam, kikapcsolódni, nem pedig dolgozni. Linn Ullmanntól pedig először a Szemem fényét olvastam, talán annak a pontos,metsző történet vezetését vártam, nem ezt a fellazultságot.

Azért nem hagytam annyiban, neki veselkedtem a folytatásnak, lesz, ami lesz.

És megkedveltem Karint, aki éretlennek ábrázolt anyját mindig Aninak nevezi, aki húgának több öngyilkossági kísérlete is volt, akinek az apjával szorosabb a viszonya, aki a férfiak számára láthatatlannak érzi magát. Aki éles, pontos megfigyelő. Akinél nem lehet pontosan tudni, mi zajlik csak intrapszichésen és úgy zajlik-e, ahogy meséli ? Akinek a sors szinte kikerülhetetlen személyiség érlelő feladatot tartogat unokaöccse nevelésével kapcsolatban, úgy sejlik.

Scolar Kiadó, 2012